1990-ben a West African States Ceasefire Monitoring Group (WASCMG), azaz a 16 országot magában foglaló CEDEAO néhai "békefenntartó" szervezete szembekerült a libériai polgárháború problémájával. A libériai konfliktus 1989 decemberében kezdõdött, amikor Charles Taylor, a National Patriotic Front of Liberia (NPFL) vezetõje,   Samuel Doe kormánya ellen lázadt fel. A polgárháború iszonyatos és elviselhetetlen kínszenvedéseket okozott a polgári lakosság számára, így a civilek az egyházzal egyetemben a CEDEAO-t kérték fel a konfliktus megoldására, a hadviselõ felek közötti közvetítõ szerepre. A segítségkérésre azért volt jogalapja a lakosságnak, mivel Libéria is tagja a CEDEAO-nak.  Az érdekesség az, hogy mielõtt a CEDEAO-t felkérték erre a szerepre, Nigéria (szintén tagállam) óriási buzgalommal, önként kezdeményezte, hogy elvállalja a közvetítõ szerepet. Amikor a Taylor vezette lázadók és a libériai hadsereg között a feszültség egyre  fokozódott, akkor Gána elnöke, Jerry Rawlings azt javasolta Nigériának, hogy avatkozzon be katonailag  a konfliktusba. 

1990-ben a Gambia fõvárosában, Banjulban megrendezett CEDEAO-csúcson Gambia, Gána, Nigéria, Mali,Togo, Elefántcsontpart, Sierra-Leone és Guinea közremûködésével egy olyan bizottságot hoztak létre, mely a libériai konfliktus megoldásának feladatával lett megbízva. Ez a bizottság  - ugyanezen a banjuli csúcson- végül egy békefenntartó fegyveres szervezetté vált, melynek feladata, hogy egyezkedés céljából meghívja a hadviselõ feleket, valamint katonai kontingenseket küldve Libériába a két rivális fegyveres csoport közé álljon, s biztosítsa a tûzszünetet. A frissében született afrikai békefenntartó szervezet (ECOMOG) elkötelezettsége is egyértelmû volt: semlegesnek maradni, s csak önvédelmi esetben élni a fegyveres akciókkal. A végsõ cél pedig kizárólag a tûzszünet fenntartására szorítkozott.

Ahogy Tshitenge Lubabu Afrika-szakértõ fogalmazott, az afrikai történelem során ez volt az elsõ olyan alkalom, amikor az afrikaiak arra kötelezték magukat, hogy megtalálják a közös hangot és eszközt saját problémáik megoldására. Az Ecomog azonban közel sem úgy valósult meg, ahogy azt kitalálták. A békefenntartó szervezet már a megalakulásának kezdete óta kettéosztotta az addig egységes CEDEAO-t. Egyes megfigyelõk szerint a gazdasági közösség széthúzásának oka ott keresendõ, hogy a 16 államból 7 állam által alkotott szervezet nem képes arra, hogy saját akarata szerint bírja kötelezettségre a többi államot.  Ennél azonban sokkal inkább találóbb az az okfejtés, mely szerint a szakadás oka, hogy egyes államok vezetõi (mint például a Taylort támogató Félix Houphouet-Boigny elefántcsontparti elnök) rossz szemmel tekintettek (s tekintenek mind a mai napig) Nigériára, amiért az ECOMOG teljes létszámának felét nigériai katonák alkotják. Így a nézeteltérés hamar az anglofonok és a frankofonok közötti veszekedéssé fajult. 

A CEDEAO-n belüli vita abból is fakad, hogy az Egyesült Államok vezetõi (akik hosszú ideig meg voltak róla gyõzõdve, hogy Charles Taylor az az ember, akinek Samuel Doe-t helyettesítenie kell) megváltoztatták a Taylorról alkotott pozitív véleményüket, miután megtudták, hogy az NPLF fõnökét (azaz Taylort) Líbia támogatja. Az amerikai diplomácia véleménye olyannyira megváltozott, hogy Taylort a végén már ellenség tekintették. Az Egyesült Államok annak érdekében, hogy Taylort eltávolítsa, megkereste Houphouet-Boigny elnököt, aki azonban nem állt kötélnek a "szövetségesdis-játékban", mivel ki nem állhatja Doe-t. Így az amerikaiak Nigériának vették az irányt, ahol 50 millió dolláros támogatást és logisztikai segítséget ígértek annak fejében, hogy a katonai hadmûvelet sikerüljön Nigériának.

Mindeközben az ECOMOG (nigériai katonai "többlettel") 1990 augusztus 24-én megszállta Libériát, de ahelyett, hogy a valódi feladatát (konfliktus-kezelés, közvetítés a hadviselõ felek között) látta volna el, a nigériai-amerikai terv került elõtérbe. Az ECOMOG alapelvét (semlegesnek maradni) felrúgva a beavatkozás nagyon hamar Taylor-ellenes nigériai politikába fordult át. A fennálló feszültség  - paradox módon pont az ECOMOG-nak köszönhetõen -  olyannyira megerõsödött, hogy a CEDEAO tagállamainak vezetõi a libériai konfliktus megoldásának céljából egy új találkozó összehívása mellett döntöttek.

1990 októberének végén (miután már az illetékes vezetõk négy csúcstalálkozót bonyolítottak le) Yamaoussoukroban több "befolyásosabb" személyiség  - például Jimmy Carter amerikai ex-elnök -  közbelépésének hatására Taylor elfogadta, hogy az ECOMOG Libéria teljes területére (ki)terjeszkedjen. A libériai konfliktust lezárni hivatott, november 27-én és 28-án Bamakoban tartott  maratoni egyezkedés (36 óra) végeredménye egy tûzszüneti megállapodás volt. Másik lényeges pontja volt a bamakoi tárgyalásnak, hogy elfogadták Charles Taylor azon követelését, hogy az ECOMOG ne csak Libériában, hanem más országokban is jelen legyen. Annak ellenére, hogy a tárgyaló felek békefenntartásról beszéltek, mindenki tisztában volt azzal, hogy az ECOMOG már réges-régen túllépte az alapokmányába foglalt szerepvállalását: a békefenntartást elõbb egy katonai intervenció, majd egész egyszerûen a terület elfoglalása követte.

 libériai polgárháborúnak végül az Abujában aláírt békemegállípodás vetett véget 1996 augusztusában. A békekötést ezúttal már az amúgy hajthatatlan Taylor is támogatta, de a frakciók lefegyverzése nagy mértékben az újonnan kinevezett nigériai tábornoknak, Victor Malunak volt köszönhetõ.  1997 július 19-én Libériában szabad választásokat tartottak. A történelem fura ironiája, hogy a választásokat az a Charles Taylor nyerte meg, aki a több mint 150.000 ember életét követelõ polgárháborút kirobbantotta, s amely konfliktusban a polgári lakosság szenvedett a legtöbbet: a háború alatt 3 millió libériai menekült külföldre. Egyes elemzõk azt is a sors számlájára írják, hogy éppen az ECOMOG közremûködésével sikerült Taylornak hatalomra jutnia. Az újdonsült elnök oly módon köszönte meg az ECOMOG szerepvállalását, hogy a békefenntartó csapatok minél elõbbi kivonulását kezdeményezte.